Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Meglepetés szülinapra

2008.01.23
Eddig semmi meglepő, attól viszont dobtam egy mellest, pardon, hátast, hogy azonos mozgáslehetőségekkel is milyen egészen más jellegű játékot készítettek a fiúk. Nyoma sincs a Legend 100%-ban lineáris, mindig egyértelmű megoldást kínáló megmérettetéseinek. Itt bizony – Morpheus szavaival élve – az ösvényt is nekünk kell megtalálnunk, nem csak végig kell rajta mennünk. Márpedig az Anniversary ösvénye meglepően sűrű: a hatalmas termekben, millió kiszögelést, párkányt, oszlopot látva messze nem egyértelmű, hogy akkor most honnan hova is kéne eljutnunk, nem is beszélve arról hogy gyakran vízszinteket is állítgathatunk, vagy egy részcél elérésével, mondjuk egy hatalmas szobor összedöntésével teljesen megváltoztathatjuk lehetőségeinket. Túlzás nélkül, gyakran percekig fogjuk felmérni, elemezgetni a nagyobb, sokszintes termeket, és utána sem biztos, hogy a jó útvonalon kezdjük meg akrobata mutatványainkat. Nagyot tévedünk, ha azt gondoljuk, úgyis mindennek van valamilyen jelentősége, nem véletlenül került oda, ahova egy kiszögelés vagy doboz sem, így logikusan kikövetkeztethető mindig a tovább út. Lehet, hogy egy bizonyos rudat, párkányt csak később tudunk eredményesen felhasználni, vagy esetleg csak a „visszaútnál” lesz jelentősége. Igen, bár némi ellentetszést válthat ki, az Anniversaryban gyakran kell egy utat kétszer megtennünk, mivel rendszerint egy teremből több ajtó, folyosó vezet tovább, melyek végén megtalálható valamennyi feladatot megoldva nyithatjuk csak meg az igazi további utat a főterembe. Az Anniversary pályatervezése annyira jó, hogy a továbbjutás kikombinálása is tényleg külön rejtvényként funkcionál, és emellé jönnek még a valódi, gondolkodtató feladványok: mit milyen sorrendben lőjünk, húzzunk meg stb. Ráadásul nem csak pár ilyen hellyel találkozhatunk, a játék gyakorlatilag végig gondolkodtató, így sokkal-sokkal lassabb, rafináltabb játékmenetű, mint a Legend. A talányok nehézsége pont ideális, logikus vaslogikával és éles szemmel mindenre rá lehet jönni, és szörnyen jó érzés rádöbbenni az utólag teljesen ésszerű megoldásra. Egy dolog piszkít bele csak alaposan a levesbe: egyszerűen nem látni továbbra sem, melyek azok a helyek, ahol tényleg meg lehet kapaszkodni: 100%-osan ugyanolyannak látszó felületek egyszer megragadhatók, másszor káromkodásáradat közepette zuhanunk egy-egy próbálkozás után a mélybe. Szerencsére az ellenőrzőpontok azonban elég sűrűn vannak, bár maga a mentés-töltés rendszer úgy botrányos, ahogy van. Nem lehet például egy rossz ugrás után betölteni az előző automatikus mentést, csak ha külön manuálisan is elmentettük, arról nem is beszélve, hogy semmilyen továbbjutási segítséget nem ad: ha meghalunk, nem a tova úthoz legközelebbi checkpointra dob vissza.